BUSCAR POETAS (A LA IZQUIERDA):
[1] POR ORDEN ALFABÉTICO NOMBRE
[2] ARCHIVOS 1ª, 2ª, 3ª, 4ª, 5ª 6ª 7ª 8ª 9ª 10ª 11ª 12ª 13ª 14ª 15ª 16ª 17ª 18ª 19ª 20ª y 21ª BLOQUES
[3] POR PAÍSES (POETAS DE 178 PAÍSES)

SUGERENCIA: Buscar poetas antologados fácilmente:
Escribir en Google: "Nombre del poeta" + Fernando Sabido
Si está antologado, aparecerá en las primeras referencias de Google
________________________________

sábado, 27 de julio de 2013

ÁRPÁD TÓTH [10.247]


Árpád Tóth
Árpád Tóth [Arad (Rumania), 14 de abril de 1886 - Budapest, 7 de noviembre de 1928] fue un poeta y traductor húngaro.

Nacido en la ciudad de Arad (actual Rumania), Árpád Tóth estudió en el instituto de Debrecen, y posteriormente Alemán y Húngaro en la Universidad de Budapest. En 1907, comenzó a publicar sus primeros poemas en los periódicos A Hét y Vasárnapi Újság, y después de 1908 en la prestigiosa revista Nyugat. En 1911, se convirtió en crítico teatral para el periódico Debreceni Nagy Újság.
En 1913 fue contratado como tutor de una adinerada familia, y recibió algo de dinero a cambio de sus escritos; sin embargo, vivió generalmente en la pobreza. La tuberculosis lo obligó a guardar reposo en el Sanatorio de Svedlér, en los Montes Tatras.
Durante el periodo de gobierno revolucionario que se instauró en Hungría tras la Primera Guerra Mundial, fue nombrado secretario de la Academia Vörösmarty, pero perdió este puesto, y fue incapaz de encontrar otro, cuando cayó el gobierno. El resto de su vida, hasta su muerte en 1928, lo pasó pobre y enfermo de tuberculosis.

Obras

Árpád Tóth fue sobre todo un poeta lírico, que contribuyó al grupo literario organizado en torno a la revista Nyugat. Sus poemas tratan temas como la fugacidad de la felicidad, o la resignación ante la vida.
Como traductor, publicó versiones en húngaro de las obras de Milton, Oscar Wilde, Shelley, Keats, Baudelaire, Flaubert, Gautier, Maupassant o Chejov.





Contemplar el encuentro

La juventud se desvaneció
en el melancólico hastío.
¿Aún me amas? La monotonía
de la vida esquiva el corazón
de la mujer en suave sigilo,
las espigas de flores en mayo
envuelven el otoño amargo, el
dolor brota en silencio en el
corazón helado, tus labios son
dignas impregnaciones, tus besos
una bendición que me guía. 







LÁZ, DÜHÖK, KÍNOK...

Láz, dühök, kínok, nyomoruság,
Genny, könny, vér, sebek,
Hörgések, öklök, ájult tusák,
Segítség! Segítsetek!

Gyáva a vágy, fut az öröm,
Keserű a csók, dermedt a kéj,
Szakíts, fog, tépj, köröm,
Üvölts, őrület, zokogj, szenvedély.

Füst, tűzvész, romok...







E HALK TÁJT NEMRÉG...

E halk tájt nemrég üvöltés telé,
Golyók suhantak őszi lombon át,
S a tépett és illatos koronák
Aranylón hulltak torz hullák fölé.

Ágyúk roppant kereke recsegett
Csonton és ágon, s egy madárfiók
A lomb közül, riadtan úgy esett,
Egy tört mellkasba... véres fészek...

........ fészeknél melegebbre,
egy tört mellkasba hullt.







A VÉRNEK ÉS NYOMORNAK IDEJÉN...

A vérnek és nyomornak idején,
Ostobaság és temetői férgek
Évadján árván élek én,
Mert nincsen bátorságom venni mérget,
S az égre sem nézhetek, drága fény
Gyúl ott, alkonyat, égi ünnepélyek,
Jaj, csak körül a gyászba nézhetek
S önön szívembe, mely nagyon beteg...







SÖTÉT SZÍN IZZIK...

Sötét szín izzik, vékony vonal indul,
Az ébredő kert formát bontogat,
Az ében tömbökből merengve mintáz
A halk fény rózsaujja lombokat...







JÓ VOLNA SZÉPEN...

Jó volna szépen kezedre hajolni,
S lehúnyt szemmel tünődni csendesen,
Minden hogy elmúlt: a sok, kopott holmi,
Ócska emlékek...... életem.....







ŐSZ, ŐSI ISTEN...

Ősz, ősi isten, gazdag és unott,
Kinek halovány ujjai közül
Aranypénz hull, s aranyaid unod,
És bú sárgáll halk mosolyod mögül,
És fonnyadt ajkad hűvös dalt fütyül,
Köszönt ma csendes, koldus rokonod,
Ki sütkérezve a bágyadt napon,
Halk, arany szekered útjába ül,
És hulló aranypénzednek örül.

Ülsz trónodon mélán és egyedül,
S nagy sárga szemed olykor lehunyod,
S nem nézel ránk a fellegek mögül,
Mikkel a tájat, rosszkedvű dohányos,
Füstbe borítod...

És bánatos és buja karnevált
Tartasz érett és fáradt parkjaidban,
A roskadó fákon tömör brokát...
De arany sípján a sötét csalitban
Zenélni kezd az elevenre vált
Ősi bánat, mely milljom éve itt van
Elrejtve rögbe légbe, fűbe, fába,
S megrázkódnak a...

Nézd, híres, kényes tüzeidből mi marad?
Ó, hogy lehet, hogy élsz? hisz minden elveszett,
S elejtett minden aranyfonalat kezed,
Mely a lét vak labyrinthusán átvezet,
Téli kemencének tapasztást... bölcsesség-sarat,
Melege nincs, de füstje könnyekig marat...
A gőgös isteneknek, ó, mi célja még veled?
Vagy tán csak arra jó tikkadt, bús lételed...

S ha már szemednek nézelődni, az se jó,
Mert fáradt s elgurulna már e bús, színes üveggolyó,
Elnézni a sok furcsa partot, merre visz a céltalan hajó,
S untatja már a fény a rajta lágy arannyal átfolyó...
Ha már a nagy tüzekből, mit az ifjúság rakott,
Bölcsességed repedt kemencéje melegül,
Melynek több a füstje, mint a melege...







Ó, MERRE JÁR...

Ó, merre jár, kit szívem még szeret,
S kiért tünődöm, esti hallgató,
Megvérez, esti bú, halk fegyvered...
S míg ringat fekete és altató
Tükrén a csend, a csend, a lusta tó,
Kezemre hajlik búsuló fejem,
Ó, istenem, meghalni volna jó,
Nyújtózni öntudatlan, végtelen,
És fedné őszirózsa vöröslomb fekhelyem...







ALKONY, BARNA HAJÓS...

Alkony, barna hajós, zöldszinü ég vizén
Felhőt aki feszítsz tarka vitorlaként,
S úgy lengsz itt a kigyúlt lámpasorok között,
Békén, mint aki révbe tér,

Mit hoztál? Füszeres, dús rakományt? Regés
Partok szűz biborát? Gyantalehű borok
Tömlőit? Puha szél keleti selymeit?
Álmok nagy, kusza szőnyegét?

Ében bút? Vagy ivor-fényü reménykedés...







Ó, LÍRA!...

Ó, líra! égő szó, lángnyelv a bús,
Kigyúlt lélekből más lelkek felé,
Hová csapsz gyenge fénnyel e borús
Világban, utat halk szikrád lel-é?

Hisz körülted lángol a nyomorúság,
A bánatok tűzvésze mint pokol
Süti a lelkek érző, gyenge húsát,
S a halhatatlan szépség haldokol...









CSÖND, CSÖND...

Csönd, csönd... a felhő, mit az est csavart
Az ormon át, fehérlő, tiszta turbán,
Agg kádi tar fején, ki...







DERŰT DALOLNÉK...

Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál szinekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte...







FORRÓ NYÁRI NAP

Börtön vagyok ma, bús magamba zárt,
S kalitkám sodronyhálózata izzik,
Az idegek!...

Most iszonyúak a forró faluk,
Fehéren izzik a meszes torony,
Vásott szaggal pörkölődő zsaluk
Körül por száll, szőke nyári korom...

Itt jobb. Az árnyék setét olaja
Hűsen keni a perzselt arcokat,
S a ménták hamvas illata...







DE SZÉTNÉZ AZTÁN...

De szétnéz aztán: hűs orgonafej
Billen mellette gyengezöld sövényre,
Lankasztván önnön dús illata, mely
Dagadva dől a kelyhek telt csövén le,
S reszket a sok kis lágy, lila hüvely,
Kéjes április sóhajtó növénye:
Kövér levél közébe zengve bú
Az ittas szél, s enyhül a renyhe bú...







ANDRÁSSY ÚT

Kölyök-cicák, szunnyadva most a gyúlt nap
Fényén, nyújtják így zsenge körmüket,
Ahogy most a kedves, sunyi rügyek
Görbén s lustán kis levelekké nyúlnak.

A felhők fenn, míg halkan tovamúlnak,
Mint némely halk fogat, mely a siket,
Fakockás uton lágy zajjal üget,
Puhán, szelíden, vígan - úgy vonulnak...







EGY AGGOT ISMERÉK...

Egy aggot ismerék, ki nyáron át
Pipázva ült a tisztes, régi tornác
Hűsén, s elnézte ócska oszlopát,
Hol a vadszőlő gyenge szélbe tornáz.

Más mulatása nem vala neki,
Se asszonynép, se vadászat, se kártya,
Csak öblös tajtékjának fellegi,
S hogy olykor agg bajszát vén borba mártja.

Kocintottam vele egy-két pohárt,
De tréfaszó alig csúszott ki ajkán,
Tűnődött egyre csak, félig lezárt
Szemekkel, vén kupáit egyre hajtván.

Ó, nem volt ő a hangos részegek
Sorából, kiket erőtet a csuklás,
S az izzó fémkupolát réz egek
Alatt a nyári estben...







EGY EBRŐL...

Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
Miriád seb... Egy eb lohol az utca sarkán...

Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?...

Nem gondolok többé reá..... igyekszem...
De...


Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem...

No hay comentarios: